nagy magyar telben kicsiSzikrázott a porhó, amikor a Jóisten kihúzta a fagyott földből a Hargita legnagyobb, legderekabb fenyőjét. Emberemlékezet óta a Hargitáról választja karácsonyi fenyőjét a Jóisten. Azon meg elmosolyodik mindig, hogy „emberemlékezet óta”. Elmosolyodik, mert eszébe jut ilyenkor, meddig is ér el az emberemlékezet… Kihúzta a legderekabb fenyőt a Jóisten a fagyott, halott földből. Lent Ivóban pedig, de még Zetelakán is, azt hitték az emberek, hogy égszakadás van és földindulás. Csak a falu bolondja mondja, hogy „ejsze, a karácsonyi fáját húzkodja az Úristen!”, de hát neki nem hisz senki sem.

 

 

 

 

A mennyország közepén áll a Hargita legderekabb fenyője, angyalok díszítik, égbe szálló imádsággal, a Jóisten pedig nézi, nézegeti, s gyönyörködik benne. Egyszer azonban az jutott eszébe a Jóistennek, hogy most, a változatosság kedvéért, az emberek küldjenek ajándékot neki, a mennyei hargitai fenyő alá. 
– És legyen úgy, hogy nemzetenként küldjön mindenik. Minden nemzet küldje el azt, ami őneki a legbecsesebb – rendelkezett a Jóisten, az angyalok meg futottak hamar, vinni a hírt a földre a nemzeteknek. No, hát úgy is lett. Az angyalok széjjelvitték a hírt, a nemzetek meg leültek és összedugták a fejüket, hogy akkor most melyik mit is küldjön a Jóistennek.
Az angolok voltak az elsők, ők elküldték a brit koronát, mert hát az összefogja őket mindenütt a világban.
A kicsike írek hamar elküldték a britek koronája után Swift mester Gulliverjét, az észak-írek meg titokban mellétették Swift mesternek az ír kérdés megoldására vonatkozó régi javaslatát…
A franciák nagyon dühösek voltak, hogy az angolok megelőzték őket, és még mindig nem tudták eldönteni, hogy Napóleon vagy Robespierre. Aztán elküldték végül Victor Hugót.
A németek előbb fel akarták vinni az egész német romantikát, de azt mondta nekik az angyaluk, hogy akkor ki kell üríteni az egész mennyországot. Hosszas válogatás után maradt Goethe, és az utolsó pillanatban valaki még becsempészte a Grimm fivéreket a batyuba.
A csehek nem tétováztak. Küldték Svejket.
A lengyelek sem, nekik ott volt a Wojtyla.
A szlovákok mindenfélét összeszedtek hirtelen, aztán a mindenféléjükről kiderült, hogy mind magyar. Úgyhogy végül egy nagy tál finom sztrapacskát küldtek.
A románok Avram Jancu bocskorát.
A horvátok egy Zrínyit küldtek. 
Kezdett megtelni a hargitai fenyő alja odafent. Akkor aztán a felvidéki magyarok is összedugták a fejüket, és elküldték Rákóczit.
A délvidéki magyarok is összeültek, és küldték a nándorfehérvári diadalt.
Az erdélyieknél nagy volt a vita: Hunyadi Mátyás vagy Kölcsey?
Végül aztán, mert Kölcsey nem erdélyi, „csak” partiumi, Mátyás király maradt.
A csonkaországbéliek meg hosszas vita után Petőfi Sándorban tudtak megegyezni, de csak úgy, hogy egy kisebbség belevétette a jegyzőkönyvbe, hogy őszerintük nincsen is Isten, és a karácsony nem is ünnepe mindenkinek. A magyarok angyala összegyűjtötte mind a magyar ajándékokat, és vitte föl a mennyországba, a Jóisten fája alá.

 

nagy magyar telben kicsi

Tél a Hargitán. Fotó: Fucskár József Attila

 

A Jóisten meg elcsodálkozott, hogy minek küldenek a magyarok ennyifélét, mikor ő nemzetenként kérte a legdrágábbat.
– Most akkor egy nemzetség ez a magyarság, vagy megbolondultak teljesen? – mérgelődött a Jóisten, és visszazavarta a magyarok angyalát Rákóczistul, Nándorfehérvárostul, Mátyás királyostul, Petőfi Sándorostul – aztán még ki se mérgelődte magát rendesen, mikor egy kicsike, elfáradt angyal esett be a mennyország kapuján, és jelentette, hogy őt az amerikai magyarok küldték a Szent-Györgyi Alberttel…
– No, akkor mars! Vagy küldenek a magyarok egyvalamit magukból, vagy kimaradnak a fa alól. Teringettét!
A magyarok angyala, aki olyan nagyon szeretett bennünket, s aki egészen elmagyarosodott a velünk való szolgálatban, nekibúsult nagyon. Nekibúsult, mérgelődött, szidott minket, mérgesen húzkodta a lajbija szélit. A Hargita aljában üldögélt ily módon duzzogva, ott talált rá egy székely legény.
– Ejsze megharagudtál-e, angyal? – kérdezte a székely, mert ilyenek a székelyek.
– Meg, de alaposan – felelt az angyal, aztán elmondta töviről hegyire azt is, hogy miért. A kicsike székely legény töprengett egy darab időt, majd félrefordított fejjel, sunysuttyából kérdezte az angyalunkat:
– Ejsze, angyal öcsém, körbe tudod-é szaladni a Kárpát-medencét egy fertályóra alatt?
– Már hogyne tudnám, lurkó! – vágta rá sértődötten az angyalunk.
– No hát akkor, te angyalfi, szaladj, és hozzad a következőket: egy rész búzalisztet a Duna–Tisza-közéről. Egy rész rozslisztet a Felvidékről. Egy harmadik rész kukoricalisztet pedig odalentről, Bácskábul. De siess hé, egyik lábad itt, másik ott, nincsen már sok időnk!
Az angyal elképedt a siheder szemtelenségin, de azért szaladt és hozta. Fertályóra alatt megvolt minden. A legény meg hazavitte a három lisztet, és megkérte szüléjét, hogy süssön abból kenyeret a kemencében. S újabb fertályóra múlva elkészült a nagy, kerek kenyér.
– Ezt vigyed, angyal, az Úristen színe elé. Ezt a magyar kenyeret.
Vitte az angyal. S égtek már a mennyei gyertyák odafönt, mire megérkezett, s énekeltek az angyalok, és tele volt a hargitai fenyő alja a népek legdrágább kincsivel, nem is tudta letenni a mi angyalunk a mi kenyerünket, csak egyenesen az Úr asztalára.
Hát odatette. S azóta nem csak a mennyei fenyő van a Hargitáról, hanem a Jóisten kenyerét is mi sütjük. Még ha el is felejtjük néha…

 

Bayer Zsolt
Forrás: mno.hu

Fotó: ezErdély