huszar 480x688A történelem utolsó huszárrohamának emlékére.

73 évvel ezelőtt jelentette be Bárdossy László a Parlamentben, hogy Magyarország és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot. A június 26-i kassai bombázásra hivatkozva tett bejelentést a képviselőház, majd néhány héttel később a felsőház is tudomásul vette. 1941. június 27-én hajnalban a magyar légierő szovjet városokat és katonai célpontokat támadott.

 

Az első magyar katonák, 1941. június 28-án keltek át a Kárpátokon és megkezdték behatolásukat szovjet-orosz területre. A magyar hadműveleteket egy „Kárpát-csoport”-nak elnevezett, mintegy két hadtestnyi katonai erő kezdte meg, a kassai VIII. hadtest parancsnokának, Szombathelyi Ferenc altábornagy irányításával. Gyorshadtest elnevezéssel két gépkocsizó dandár és egy lovasdandár tartozott még Szombathelyi altábornagy vezénylete alá. Ennek Dálnoki Miklós Béla vezérőrnagy volt a parancsnoka.

 

Ebben a hadjáratban került sor a második világháború, sőt a történelem utolsó huszárrohamára, melyet Mikecz Kálmán őrnagy, a 4. „Hadik” huszárezred osztályparancsnoka vezényelt.

 

A szemtanú, Erich Kern, a Wehrmacht tisztje így írta le emlékiratában:

 

„Reggel óta kemény harcban álltunk egy magas vasúti töltés oldalába beásott és szívósan védekező ellenséggel szemben. A nap folyamán már négyszer támadtuk őket, de mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok minden hangnemben ordítozott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. A sürgős tüzérségi tűztámogatást hiába kértük, az egyre késett.

 

És ekkor egyszer csak megjelent a színen egy magyar huszárezred, lóháton. Mind nevettünk. Ugyan mit akarnak itt ezek a magyarok? Kár lesz azokért a pompás elegáns lovaikért. Ekkor szinte kővé meredtünk. Ezek a fickók megőrültek! Huszárszázad huszárszázad után robogott felénk. Elhangzott a vezényszó. A barnára sült arcú, karcsú lovasok úgy ültek a nyeregben, mintha belenőttek volna. Parancsnokuk, egy magas, fénylő aranygalléros huszárezredes kirántotta a kardját. Négy-öt könnyű páncélgépkocsi kanyarodott elő a szárnyakra és már vágtatott is át a széles, sík mezőn a huszárezred, kivont kardjuk csillogott a lemenő nap fénylő sugaraiban. Minden elővigyázatosságról megfeledkezve ugrottunk föl állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerűen megrendezett lovas film. Eldördültek az első lövések a töltés felöl, aztán mind ritkábban hallottuk őket.


És ezután szinte kidülledt szemmel, hitetlenkedve néztük, hogy a szovjet ezred katonái, akik a mi századaink támadásait olyan hevesen verték vissza, most sorra ugráltak föl és szinte eszelősen futnak, menekülnek, a diadalmasan száguldó magyarok pedig űzik, hajtják maguk előtt az oroszokat és fénylő kardjaikkal gazdag, nagyon gazdag aratást végeznek köztük. A fénylő huszárkardok csillogását az orosz muzsik idegei egyszerűen nem bírták elviselni. Ez az egyszerű fegyver most a primitív tömeg ellenállását zúzta szét.”

(Der grosse Rausch, Zürich, 1948.)